Bevezetés
Logo utasítások, navigálás, képnézegetés, képeslap, interaktív mesekönyv, animált vers,... nem csupán informatika – valóban a digitális írástudás innovatív része. Mindben van a technikai fortélyok mellett egy csipetnyi kikacsintás valamilyen humán tudomány felé: gondolataink átadásának megújult korlátait feszegeti.
De vajon meddig lehet feszíteni a húrt? És mennyi kreativitást lehet belecsempészni a programozásba?
Kedves tanárnő, tanár úr, ez csupán öntől és az önre bízott nebulóktól függ! Ez az olvasmány támpontokat kíván adni önnek ahhoz, hogyan bontakoztatható ki a kreativitás számítógépes környezetben is.
Képes költészet
A kalligráfia – a játék a betűkkel – tulajdonképpen a szépírást jelenti. Gyakorlatilag azt a törékeny és mozgó határt, amely a művészet és a kifejezési igény, a rajz és a jelírás között húzódik.
Ellentétben az arab vagy a héber betűkkel – amelyek mindegyike önmagában ősrégi kalligramma –, vagy akár a kínai ideogrammákkal – amelyek még helyenként kimutatható piktogrammákból alakultak ki – a mi ábécéink nemigen alkalmasak a kalligráfiára. Merev béklyók foglyai, amelyek szigorúan távol tartják őket a formák tobzódásától.
A költészet az, amely legkevésbé függ az anyagtól, egyszersmind az a terület, amelyet az anyag a leghatékonyabban szolgál. És ahogyan a lélek és a test összetartoznak, úgy függ a költészet is az olvasást könnyítő harmóniától: ezt szolgálja a nyomtatott betű, a betű rajza, a szöveg helyes aránya, a lapszélek illusztrációja. A költészetnek szüksége van a szép könyvoldal ünnepélyességére, s képes arra, hogy ezt az ünnepélyességet teljessé tegye, és felhasználja.
Sokáig nem ismerték fel, hogy a mi latin ábécénk mennyire alkalmas a képversek készítésére, "s úgy vélték, ez is csupán egyik módja annak, hogy a költő kifejezze magát". Az első rímes verseket Kr. e. III. században Szimiről (Szümé) származó Szimiasz készítette, aki "nem érte be verseinek képi megjelenítésével, hanem költeményeinek ritmusát igyekezett összehangolni az alakok ábrázolásával".
Akik mostanában a kép és szöveg fotografikus egymásba helyezésével keletkezett kis hirdetéseket gyártják, aligha tudják, hogy ötletük ezekből a több mint ezeréves miniatúrákból származik. Mai világunkban a betű afelé halad, hogy absztrakcióból ismét képpé váljon.
Az írás játéka
Forrás: http://www.touregypt.net/historicalessays/calligraphy.htm
Az arabok írása nemcsak alkalmas kalligrammatikus konstrukciókra, hanem félúton van kép és írás között. Az emberek itt képekben beszélnek, és ez tökéletesen megjelenik az írásban is. A mohamedán népeknél, ahol a vallás tiltja az emberi alak ábrázolását, a legmagasabb fokra fejlődött a kalligráfia, mert művészeik minden alkotókedve ebben teljesedett ki.
A szöveg jelentése az egyik dolog, a kinézete a másik, de legtöbbször kapcsolat van a kettő között. A kalligráfia nem pusztán valamely szöveg rögzítése, hanem ugyanakkor elvont kompozíció, mely valamilyen világnézetet fejez ki.
A fekete betűk formáját és őket körülvevő fehérség kapcsolatát módszeresen és aprólékosan tanulmányozzák. A hagyományos kalligrafikus, mesterségének tökéletes ismerője, nagy erejű kompozíciót hoz létre, mely érzelmek és eszmék hordozója, a leírt szavak valóságos értelméhez vezető híd. A szemlélő először a grafikai alakot észleli, s csak utána fogja fel a szöveg értelmét. Gyakran magát az információt is elhomályosítja az esztétikai hatás.
A kalligráfia dimenziója az észlelési szintek gazdagságából és sokféleségéből ered: a kompozíció vagy forma a maga összességében, a fehér és fekete terek megoszlásának egyensúlya vagy annak hiánya, a ritmus, majd a szavak elsődleges és mögöttes értelmének megfejtése.
A lap fehér síkját plasztikusan megváltoztatja a kalligráfia, ez a tekintetnek és az elmélkedésnek megnyíló kifejezési forma. A kalligrafikus kompozícióban űr nem létezik. Legyen az akár fekete, akár fehér, meg kell találnia a saját kifejezőerejét. Összehasonlíthatjuk a kalligráfiát és az építészetet. Egy építészeti alkotás olyan teret határoz meg, ahol emberek élnek: a tér valóságos, fontossága ugyanakkora, mint a tömör falé, mely körülveszi.
A távol-keleti filozófia szerint csakis az üres tér teremti meg a létrehozott forma lényegét.
|
„Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
(Lao-ce: Tao-te-king. Fordította Tőkei Ferenc prózafordítása
alapján |
1914-ben Guillaume Apollinaire lengyel származású francia költő megalkotta klasszikus művét a megsebzett galambról és a szökőkútról. Ezzel valójában képverset alkotott. Még tudományosabban fogalmazva vizuális költészetet. (További Apollinaire művek találhatóak: http://www.ubu.com/historical/app/app.html)
Forrás: Apollinaire "La Colombe Poiqnardée et le Jet d'Eau": http://www.ubu.com/historical/app/app5.html
Klasszikussá vált, pedig ezer évvel előtte a görögök már készítettek kalligrammákat. Sőt! Tulajdonképpen a mai betűírás is a korábbi képírásból fejlődött ki. Az egyiptomiak még mindent képekkel írtak, azaz valójában rajzoltak le. Aztán az emberiség fejlődésének egy későbbi pontján, „egy adott pillatatban a kép és az írás szétváltak (…), sőt Gutenberg óta az írás még gesztus-jellegét is elvesztette, és a piktogramma betűket ezek címerével, jelvényével helyettesítve újabb partikuláris vesztés következett be. A képvers alkotói e veszteséggel szemben visszahozták életünkbe azokat a ritka, sokak által már teljesen el is felejtett pillanatokat, amikor kép és szöveg együtt adják egy műalkotás, egy közlés értelmét, a nyelv kifejező erejét."
Bert Shierbeek holland költő így fogalmazta meg a lényegét: „Nem lehet a mai valóságot a régi formákba visszaadni. Másképpen kell írnunk, mint azelőtt.” A művészetnek ez a területe mára már gyakorlatilag határtalanná vált; megszámlálhatatlan műalkotás és szinte ugyanannyi, ezeket magyarázó-értelmező teória születik szinte napról napra.
A vizuális költészeti kísérletek a huszadik század második felének leglényegbevágóbb neoavantgard törekvései közé tartoznak: ez volt az első olyan interdiszciplináris nyelv, amelyik elfoglalta az őt megillető helyet a modern művészetek történetében. A vizuális költészet azzal a céllal nőtt ki a korábbi kísérletekből, hogy a szavak világába behozza a tér dimenzióját. A „konkrét költészet” kifejezést a brazil „Noigrades” című folyóirat használta először 1956-ban Sao Paolóban. A mozgalom a hatvanas évek elején fejlődött ki Csehszlovákiában, Japánban és Közép-Európában, de mindenekelőtt Nyugat-Németországban.
Ebben a folyamatban a költészet megfosztotta kizárólagos jogaitól a nyelvet, és nemzetközivé tette saját közlési rendszerét. A nyelv anyagának végsőkig való leegyszerűsítése, a nyelvi rendszer béklyóitól való megszabadulás megteremtette a lehetőséget egy olyan közvetlen, soknyelvű megnyilvánulásra, amely fokról fokra, spontán terjedt el számos országban.
A konkrét költészet még szavakat használt fel; a hatvanas évek végén az aszemantikus, konkrét költészet alkotásai már kizárólag a betűk felhasználására épültek. A költői közlés mértékegysége az ábécé betűje lett, melynek újra felismerték önmagában is jelentést hordozó erejét. A betű képi megjelenítése „másfajta” jelentések hordozójává vált, a képírásnak azokhoz az őstípusaihoz hasonlóan, melyek megelőzték a nyugati ábécé eszközszerű felhasználását. Az aszemantikus költészet a költészet absztrakciója, mely a legkisebb közös jelre egyszerűsíti az eszköztárát, s ez nem a mondatból elszigetelt szó, hanem a szóból kiemelt betű.
Egon Friedell már 1912-ben a következőket írta az Ecce Poeta című művének A költészet atavizmusa fejezetében: „Egyáltalán nem eldöntött tény, hogy a legfontosabb szellemi kifejezőeszköz egyszer és mindenkorra az irodalom lesz. Ezt a kérdést ugyanis elsősorban egy külső tényező befolyásolja. Régen az író azért nem tűnhetett ki, mert az emberek közötti érintkezés technikája még tökéletlen volt, az írott szónak így nem lehetett különösebb előnye a beszéddel szemben. Nagyon valószínű azonban, hogy a jövőben ennek épp az ellenkezője következik be: az író azért fog visszaszorulni, mert a technika túlzottan is fejletté válik. Elsősorban is jelentéktelenebbek lesznek a távolságok: egyszerű gyakorlati probléma, puszta fizikai erő kérdése lesz, hogy az ember milyen gyorsan és könnyen haladhat előre; és ebben a kérdésben ma egyáltalán nem lehet előre látni a határokat. Továbbá: rendelkezésre fognak állni olyan eszközök, mint a telefon, a gramofon, a film; igaz, ezek ugyan ma még fejlődésük kezdeti fokán állnak, de tökéletesítésük határai gyakorlatilag korlátlanok. Valószínűleg előttünk áll egy távolbalátó készülék felfedezése is. Ha mindezeket a dolgokat gondosan előre elképzeljük, akkor jogosan mondhatjuk: egyáltalán nem kizárt, hogy száz éven belül a kommunikációs tevékenységnek olyan jellege lesz, ami az irodalom működését hatékonyságában, sokoldalúságában és mozgékonyságában ugyanúgy felül fogja múlni, ahogy annak idején a könyvnyomtatás és a sajtó megjelenése múlta fölül a szószékről beszélőt vagy a vándorprédikátort.”
Ma a művészetnek a feladata az, hogy mindenekelőtt törekedjen arra, hogy a közönséget mindinkább saját képességeinek tudatára ébressze, illetve hogy ezt a tevékenységet minél jobban beillessze saját közlési folyamataiba – állította Werner Scheel a nyugatnémet művészeti szövetség elnöke és hozzátette: „Számomra fontosabbnak látszik mozgósítani a fantáziát, a kreativitást, a kombinációkészséget, vagyis olyan folyamatokat beindítani, amelyek a nyelvi, képi, vagy akusztikai hatások befogadása iránti érzékenységet fejlesztik, mint kész gondolati modelleket, végleges érvényű meghatározásokat tálalni fel a művészeti alkotásokként.”
Játék az írással
„Experimentális költemények írására végtelen számú módszer lehetséges, de azt hiszem, a legsikeresebb módszerek mégis azok, melyeket csak egyszer lehet használni; ez esetben a költemény azonos azzal a módszerrel, mely létrehozta” – írta egy, a modern költészet kérdéseit boncolgató tanulmányában az osztrák Ernst Jandl, aki maga is a kísérletező, új utakat kereső irodalom egyik élharcosa.
Forma
Az ambigrammák: szavak, amelyekből ugyanaz olvasható akár egyenesen, akár fejjel lefelé nézzük. További tükrözések és forgatások eredményeit láthatjuk mozgó és interaktív formában is: http://www.scottkim.com/inversions/ . Az oldalak ugyan angol nyelvűek, de mert mondanivalójukban a látvány az igazán fontos, az angolul nem tudók számára is élvezhetőek.
Szó és hang
A nyomtatott írás nagy előnye az is, hogy minden alkalommal pontosan ugyanazt kínálja értelmezésre, ugyanazt tárja az olvasó elé. A befogadó persze mást és mást is olvashat ki belőle!
Nézzünk egy pár példát Tandori Dezső A feltételes megálló (Bp. 1979) című kötetéből:
|
Hézagpótlás Rengeteg! |
Jelen idejű hasonlat
M A |
Vagy Weöres Sándor Ha a világ rigó lenne (Móra Könyvkiadó, 1973) című kötetéből a "Keresztöltés" című verset interaktív médiás átdolgozásban:
|
|
És itt van egy a Hóc, hóc katona című Móra kiadványból
Weöres Sándor: Olvadás
|
… amelyben a felolvasás kelti magát a belső képet bennünk, s úgyszintén a következő versek …
|
S-sz, beh |
Hasonló sajátságos alkotásokat hozhatunk létre a szavak, hangok, sőt, a folyamat modellezésének során, az időtényező kombinálásával. (Lásd jobb oldali animációs alkotást.)
Betű és jel
Eleredt az eső
Képzeljük el, hogy kint élvezzük a nap melegét és a gyenge szellő oltalmazó fuvallatát. Ám hirtelen elered az eső, és elkapnak minket első váratlan, merész cseppjei. Még biztosak sem lehetünk benne: madár szállt arra, vagy egy isten könnycseppje szaladt le az égi létrán. Félénk még ugyan, de tudjuk, hogy előbb-utóbb felbátorodik, és akkor mi nem ússzuk meg szárazon. Tehát igyekezzünk Apollinaire esőfelhője alól fedezékbe vonulni!
|
|
|
Forrás : http://www.ubu.com/historical/app/app3.html és Martos Gábor, Kép(es) költészet
(Esik)
Kinézünk az ablakon, kicsit hunyorgunk a fénytől, kint meg közben esik. Szépen, csöndesen, apró szemekben, de rendületlenül esik. Olyan „országos” eső. A világos ég hátterében apró kis pontocskák hullanak; mintha egy finoman vibráló, ám mégis egy helyben álló raszter töltené ki az ablakkeretet. Az ember hátradől a fotelben, és azt mondja: esik. Kicsit lemondóan mondja, kicsit mélabúsan, de semmiképpen sem szomorúan.
Pontosan ezt a képet látjuk, vagyis inkább érezzük Niikuni Seiichi képversét nézve. A japán költő által rajzolt kép – azaz maga a „vers” – ugyanis meglehetősen pontos: szinte tökéletesen mutatja a képkeretben hulló cseppek látványát; azt a vizuális élményt, mely kivált(hat)ja a leírt hangulatot. A kép eredeti (japán) címe ame, ami magyarul esőt jelent. A vers tartalma – címe szerint – az esőről „szól", a vers formája maga az eső képe:
Forrás:
http://japanese.about.com/blkod3.htm
Persze csak akkor ilyen egyszerű a dolog, ha az írásjelek számunkra is ugyanolyan természetesek, mint amilyennek azt a költő szánta. Ha egy japán (vagy egy kínai) ezt a jelet látja, olvassa valahol, azonnal tudja a jelentését, pont úgy, mint mi, ha azt olvassuk: eső.
Nézzük meg egy kissé alaposabban a japán írásjelet: látható, hogy öt hosszabb vonásból és négy rövidke pontvonalból áll. Ez a jel a régi kínai írás megszületésekor az eső stilizált, de mégis valóságos képéből alakult az eső fogalmát hordozó mai írásjelé. A két vízszintes vonal a felhő egykori rajzából formálódott, a három függőleges pedig ugyanolyan esőcsepp-sorokból vált folyamatosan húzott vonallá, mint amilyen esőcseppeknek a két közbenső sor megmaradt.
A költő tehát nem csinált mást munkájában, mint a japán írásjelből kiemelt jelrészekből a szó szoros értelmében lerajzolta az esőt, azaz visszafelé járta be a kép írásjellé válásának egykori folyamatát: visszatért az írásjegy képírás jellegéhez. (Lehet, hogy a képversek, a vizuális költemények egyik „alapelve” is éppen a régi kínai közmondásra vezethető vissza: „Ezer szónál is többet ér egy kép”?)
Sőt, nézzük meg a fogalmat jelölő teljes jelet a vers legalsó sorában (mintha a föld szintjén állna). Ennek a jelnek a vonalai azonban – miközben az esőt jelenti – egyúttal tetőt, ernyőt vagy házat is formáznak: a versre pillantva az ame mint egy az esőben, az esőcseppek alatt-között álló „ház” képe jelenik meg. Mint egy biztos fedél, mint védelem az eső ellen. Csakhogy ez a ház nem lehet védelem épp az eső ellen; ebben „belül” is éppúgy esik az eső, mint kint. Hát persze, hiszen éppen ebből a jelből került ki maga az eső jele, azaz maga az eső.
Egyenesen zuhog az eső!
Az eső fentről esik, tehát valóban leeső cseppek tömegéről van szó, amely átláthatatlan szitát alkot a táj felett, minden csepp vonásával zuhan lefele a függöny, és egyetlen eső eseménnyé zsugorítja észlelésünket.
|
|
Nos, magunk is sokféleképpen végezhetünk hasonló, de egyúttal más értelemmel bíró kísérleteket az eső értelmezésére, az eső élményének megalkotására. Az itt látható próbálkozás az eső esését folyamatában reprodukálja, míg végül is ki nem mondja a jelenség lényegét: eső. A leeső esőcseppek azok, amelyeket a folyamat magából a szó részét alkotó esőcseppekből (eső ő betűjének ékezete) animál. Természetesen az animációs folyamat teret engedhet az eső különféle modellezésének, élve a teljes költői szabadsággal. Így válhat a kész alkotás akcióverssé, amely már az idő paraméterével is képes megtoldani a képvers dimenzióját. (Lásd animációs alkotást.)
Jel és akció
É-től N-ig
Piet Mondrian absztrakt festő a tízes években felfedezte és kidolgozta az általa neoplaszticizmusnak nevezett képzőművészeti irányzatot, melyben a legáltalánosabb festészeti törvények megfogalmazására törekedett. Mondrian szerint:
„az egyetemességet, a harmóniát, az egységet, mindazt, ami a szellem sajátossága legtisztábban az egyensúlyi viszonylat fejezi ki, a legmagasabbrendű ,egyensúlyi helyzet' pedig nem más, mint a derékszögeket bezáró, álló rendszer.”|
|
|
|
|
Forrás : Martos Gábor, Kép(es) költészet
Václav Havel (cseh író-költő, államfő) munkáját nézve ugyanolyan derékszögeket bezáró egyenes vonalakat láthatunk, mint amilyenekről Mondrian beszél, ám ez a látvány valahogy mégsem azt a megnyugtató harmóniát sugallja, amit a holland festő ígért. Az alkotás első ránézésre kusza vibrálásával irritálja a szemünket. Már eleve az is „zavaró”, hogy vonalai nem vonalakból, hanem „csak” sorba – azaz egy vonalba – helyezett pontokból állnak. Aztán úgy kanyarognak, meg keresztül-kasul metszik egymást, közrezárva ezáltal egy csomó négyzetet, négyszöget meg mindenféle furcsa alakú sokszöget. Szóval olyan zavaros valahogy az egész. Ide-oda ugrál rajta a szem, de ahelyett, hogy egyre jobban kiismerné magát, inkább csak mind jobban belezavarodik. Eltéved. Mint egy labirintusban.
Nézzünk rá újra hirtelen a műre: próbáljuk meg úgy látni, mint egy rejtvényújság utolsó oldalán a feladott fejtörő megoldását. Nehéz eljutni a J-től A-ig. Hát még akkor milyen nehéz, ha ez a J meg az A egyetlen szó: ja, azaz (csehül) én. Vagyis a cseh költő szerint É-től kell eljutni N-ig, magamtól magamig, tőlem hozzám. És ez a legbonyolultabb labirintus.
Ebben a labirintusban nagyon könnyű eltévedni: elveszíteni saját magunkat. Meghasonulni saját magunkkal. Meghasadni; szétszakadni kettőre. És aztán a kettészakadt én között nagyon nehéz újra megtalálni a helyes utat egyik énünktől a másikig, vissza saját magunkhoz, a normális, egységes egészünkhöz.
Mindez csak egy a lehetséges műértelmezések közül. Biztos van még más is. Nagyjából és körülbelül annyi, ahányan szembesülnek Havel alkotásával. Mert a vizuális költészetnek ez is az egyik szabadsága: a költő által elkezdett munkát én magam fejezem be, úgy, ahogy én akarom.
Ki-ki maga is nekiindulhat az útnak sajátságos módosításaival és kiegészítéseivel, a folyamat lekódolásával, illetve annak meghatározott vagy határozatlanná, véletlenszerűvé tételével.
Tessék tehát kísérletezni az út kiválasztásával, felállításával, az úton ejtett nyomok árulkodó jeleinek megválasztásával, az érzések és észlelések önálló és egyéni kifejezésével, a véletlenek birodalmának meglátogatásával, és mindehhez felhasználva a folyamatok megörökítésének eszközeit. (Lásd jobb oldali animációs alkotásokat.)
|
|
|
|
|
|
Forrás: Preiner Ildikó 6. általános iskolás
munkája az eredeti mű:
http://www.farkasret-isi.hu/ujsag/2000/page13.html
A többi alkotás ennek átdolgozása az adott mikrovilágokkal.
További gondolatok
A művész ma ajánlatot tesz: nyersanyagot bocsát rendelkezésünkre, és az utólagos befejezésre tart igényt. Kommunikációs modelleket alkot, melyekben a közönség kipróbálhatja saját gondolkodási képességének, asszociációs készségének, akusztikus és vizuális élményekre való reagálásának frissességét, miközben játékos módon új ismereteket gyűjthet. Így ez a folyamat egyben a tudatosság kiszélesítésének a folyamata is lehet: olyan, mely élesíti a kritikus látást. Ezáltal a mindennapi információk manipulációs tevékenysége is könnyebben áttekinthetővé válik.
A vizuális költészet végső soron kísérlet, mely a mai, alapvetően reproduktív társadalomban produktív erőket szabadít fel. A vizuális költészet soha nem mutat fel olyasmit, ami a közönséget egyszerűen maga után vezetné, hanem egy-egy alkotásban lehetővé teszi, hogy több út közül válasszunk. Ezeket pedig úgy lehet különböző módon bejárni, hogy közben az ember befogadóképességének szinte minden területét mozgósítja: a gondolkodást, az olvasást, a játékot, az asszociációt, a kombinációkészséget, a kérdésfeltevést stb.
A konkrét költészet a szavakat szavakként vizsgálja, tekintet nélkül környezetükre gyakorolt hatásukra; anyagként értelmezi a szót, mint jelet. Ugyanakkor a vizuális költészet a szót csak kontextusában, származásával, környezetével (plakát, hirdetés, katalógus, levél stb.) összhangban tudja felhasználni. A szó származásnak azért kell felismerhetőnek lennie, mert csak ebben az esetben lehet egy más, sajátos összefüggésbe úgy beilleszteni, hogy annak kritikai, humoros vagy éppen ismeretelméleti jellege kiderüljön.
Tehát feleslegessé válik a „hol van a költészet (irodalom, művészet stb.) határa” – kérdés, hiszen ebben az aspektusban a költészetnek (irodalomnak, művészetnek stb.) nincs határa: adott esetben bármi tekinthető költői (irodalmi, művészeti stb.) alkotásnak; bármi, amit szerzője – fel- (illetve meg) találója – közzétevője annak szán, illetve annak kinevez, s amelyet a közönség hajlandó annak el is fogadni, azaz szentesíteni mint valóban műalkotást.
A következő GYAKORLATOK az előző gondolatok körbejárására szolgálnak.
REFERENCIÁK
Szerzők:
Az olvasmányt, a mikrovilágokat és az azokkal készült verseket Turcsányiné Szabó Márta
készítette.
Georges Jean, Az írás, az emberiség
emlékezete, Budapest: Park Kiadó, 1991.
Martos Gábor, Kép(es) költészet,
Sopron: Patriot Kiadó,
1995.
Nagy L. János – Péntek János, A kreatív nyelvhasználat és az
iskola, Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000.
Ajánlott irodalom:
Magyar:
Képvers jelentése:
http://www.artportal.hu/index.php?mc=2&sc=3&szocikk=120
Képvers a gyerekköltészetben:
http://www.opkm.hu/konyvesneveles/2001/1/cikk14.html
Weöres Sándor:
http://www.artpool.hu/Poetry/soundimage/Weores.html
Mai Magyar képes költészet:
http://www.thing.net/~grist/l&d/hungary/hungary
Külföldi:
Kép és hangversek:
http://www.artpool.hu/Poetry/soundimage/exhibition.html
Klikk versek, David Knoebel munkái:
http://www.clickpoetry.com
Új média - a képzelet linkjei:
http://vispo.com/misc/links.htm
Kaldron On-Line (Észak-Amerikai magazin a vizuális költészetről 1974-ben
alapították)
http://www.thing.net/~grist/l&d/kaldron.htm
Lettriste Pages (Francia oldal)
http://www.thing.net/~grist/l&d/lettrist/lettrist.htm
Moving words:
http://www.open.ac.uk/crete/movingwords/
Electronic Poetry Centre: http://wings.buffalo.edu/epc/ ;
http://epc.buffalo.edu/e-poetry/
Más e-vers készítő eszköz az interneten:
http://www.burningpress.org/toolbox/index.html
